2020. április 9., csütörtök

Édenkert

Hajnalban indultak útnak egy tarisznya elemózsiával, mindketten csupán ágyékkötőben. Paul megszokta, hogy mezítláb jár, ahogy a bennszülöttek, nyaranta így tett Bretagne-ban is, meg még azelőtt, Martinique szigetén. Bár a Tahitin töltött hónapok során sokat utazgatott, sosem tért le a parti utakról. Ez volt az első alkalom, hogy igazi bennszülött módjára bement az erdő mélyére, a fák, a bokrok és kúszónövények alkotta sűrűbe, amely a fejük fölött összefonódva eltakarta a napot, és elindult egy számára láthatatlan ösvényen, amelyet Jotefa azonban könnyűszerrel felismert. A fénypászmákkal tarkított, ismeretlen madarak énekétől hangos zöld félhomályban, a teste minden pórusát megtöltő, nedves olajosan tapadó, növényi illatot belélegezve Pault mámorító, felemelő teljességérzés töltötte el, mintha varázsitalt ivott volna. Egy-két méterrel előtte a fiú magabiztosan követte a csapást, a karja ütemesen mozgott léptei ritmusára. A karja, a válla, a háta meg a lábizmai mozgása verítéktől csillogó bőre alatt minden lépésnél a régmúlt korok harcosait vagy vadászait idézte, ahogy az erdő mélyére hatolva az ellenséget lesik, hogy a levágott fejet hazavigyék a vállukon és feláldozzák könyörtelen istenüknek.

Koke vére felforrósodott, a hímtagja és heréje szinte izzott, és majd megfulladt a rátörő vágytól. Csakhogy – ejnye, Paul, Paul! – nem egészen a megszokott vágy volt ez, hanem hogy odaadja magát neki, hogy amaz tegye őt magáévá, ahogy a férfiak szokták az asszonyokat. Mintha olvasna a gondolataiban, Jotefa hátranézett és rámosolygott. Paul fülig elvörösödött: vajon a fiú észrevette az ágyékkötő redői közül kikandikáló, felmeredő hímvessződet? Látszólag nem törődött vele. – Az útnak itt vége – mondta, és előremutatott. – A túlsó parton folytatódik. Meg kell mártóznunk, Koke. Belegázolt a patakba, és Paul követte. A hideg víz jóleső érzéssel töltötte el, megszüntette az elviselhetetlen feszültséget. Amikor a favágó látta, hogy Paul elidőzik a folyóban, letette a túlsó parton az elemózsiás tarisznyát meg az ágyékkötőjét, és nevetve újra a vízbe ugrott. A víz valósággal dalolt, ahogy hullámot és tajtékot vetett arányos teste körül. ,,Nagyon hideg”, mondta, és egészen közel húzódott Paulhoz, aztán meg is érintette. Zöld és kék volt minden, egyetlen madárfütty sem hallatszott, és a sziklák közt rohanó víz mormolását leszámítva csend, nyugalom és olyan szabadság vette őket körül, amilyen a földi paradicsomban honolhat, gondolta Paul.

A hímtagja újra megmerevedett, és úgy érezte, elájul a még sosem tapasztalt vágytól. Átadni, megadni magát, akár egy nő, hogy a favágó durván magáévá tegye. Legyőzte a szégyenérzetét, háttal Jotefához sodródott, és a mellére hajtotta a fejét. A fiú üde nevetéssel, amelyben semmiféle gúnyt nem érzett, átkarolta a vállát, és erősen magához szorította. Érezte, ahogy elhelyezkedik, és hozzásimul. Hirtelen megszédült és behunyta a szemét. A fiú hímvesszője is kemény volt, ahogy a hátához feszült, és ahelyett hogy ellökte vagy megütötte volna, ahogy a Luzitano, a Chili vagy a Jerome Napoleon fedélzetén a cimborákat, akik nőnek akarták használni, most undor nélkül, hálásan odaadta magát – Paul, Paul! -, és ő is élvezte. Érezte, hogy Jotefa keze a víz alatt keresgélve megragadja a hímtagját. Alig ért hozzá, máris felhördült és elélvezett. Nemsokára Jotefa is kielégült, és még mindig nevetett. Kikapaszkodtak a patakból, az ágyékkötőjükkel leseperték magukról a vizet. Aztán megették a gyümölcsöt, amit magukkal hoztak. Jotefa egy szóval sem említette a történteket, mintha nem volna jelentősége vagy már el is felejtette volna. Hát nem csodálatos, Paul?

Olyasmit csinált veled, ami a keresztény Európában szorongást, lelkiismeret-furdalást, bűntudatot és szégyent ébreszt. De a favágó számára a szabadság puszta szórakozás, időtöltés volt. Kell ennél nyilvánvalóbb bizonyíték arra, hogy az úgynevezett európai civilizáció tönkretette a szabadságot és a boldogságot, mert megfosztotta az embereket a test örömeitől? Már holnap belekezdesz egy képbe, amely a tahitiak és a pogányok harmadik nemét ábrázolja majd, annak a nemiségnek a rejtélyét, amely negyvennégy éves korodban, amikor már azt hitted, mindent tudsz önmagadról, ennek az édenkertnek és Jotefának köszönhetően felfedte, hogy a lelked mélyén, a férfias óriásban ott rejtőzködik a nő. (Édenkert a sarkon túl) Dona Lucrecia az oldalára fordult, és a fiúcskához simult. Arcát odaszorította a gyermek sima, gyöngyházfényű hátához, melyen egy deka felesleges zsír sem volt, s miniatűr hegyláncként épp csak kidudorodtak rajta a gerinccsigolyák. Lehunyta a szemét, s hallani vélte az ifjúi vér lassú áramlását a feszes bőr alatt. ,,Maga az élet, az eleven élet lüktetése”, gondolta örömittasan. Amióta először szeretkezett a fiúcskával, megszabadult fenntartásaitól s a bűntudattól, amely addig annyira gyötörte.

A dolog a búcsúlevelet és az öngyilkos fenyegetéseket követő napon esett meg. S oly váratlanul, hogy amikor dona Lucrecia vissza akarta idézni, sehogy sem sikerült neki, mintha nem is történt volna meg, hanem csak álmodta vagy olvasta volna. Don Rigoberto már bezárkózott a fürdőszobába, hogy esti tisztálkodásának hódoljon, ő pedig köntösben és hálóingben, lement, hogy ígérete szerint, jó éjszakát kívánjon Alfonsitónak. A gyermek kiugrott az ágyból a fogadására. Tüstént a nyakába akaszkodott, szájával mindjárt a száját kereste, gyengéd keze már a mellén volt, s közben mindketten hallották, amint don Rigoberto zenei aláfestésként egy operettslágert dúdol borzasztó hamisan a fejük fölött, a dallamhoz pedig a mosdóba csobogó víz szolgáltatta a kíséretet. S dona Lucrecia egyszeriben érezte, hogy harcra kész férfierő szegeződik a testének. A hirtelen rátörő vágy erősebb volt a veszélyérzetnél. Hagyta ledönteni magát az ágyra, de közben óvatosan, mintha félne, hogy összetöri, magára húzta a fiúcskát. Szétnyitotta a köpenyt, felhúzta hálóingét, majd türelmetlen kézzel a helyére irányította a szerszámocskát.

Hallotta, ahogy a gyermek kínlódva nyöszörög, miközben csókolja és mozog rajta, ügyetlenül és törékenyen, mint egy járni tanuló állatkölyök, majd kisvártatva hördül egyet, és elcsöndesedik. Amikor visszatért a hálószobába, don Rigoberto még javában tisztálkodott. Dona Lucrecia szíve vad vágtában dobolt-zakatolt. Ámult a vakmerőségén és – maga sem akarta elhinni – őrülten vágyott rá, hogy megölelhesse a férjét. Iránta érzett szenvedélye hevesebben lobogott, mint addig. A gyermek alakja is benne vibrált még, s gyengédséggel töltötte el. Lehetséges volna, hogy csak az imént szeretkezett a kisfiúval, s most ugyanezt készül tenni az apjával? Bizony, lehetséges. Se lelkifurdalást, se szégyent nem érzett. Cinikusnak sem tartotta magát. Olyan volt, mintha a világ engedelmesen behódolt volna az akarata előtt. Érthetetlen büszkeség kerítette hatalmába. ,,Ma éjjel jobb volt, mint tegnap, s mint eddig bármikor”, hallja majd nem sokára don Rigoberto szájából. ,,Nem is tudom, hogy köszönjem meg neked a boldogságot, amit kapok tőled.” ,,Én se, szerelmem”, suttogja dona Lucrecia remegve. Attól az éjszakától fogva bizonyossággá vált benne, hogy titkos találkái a gyermekkel valami homályos, csavaros és megmagyarázhatatlan módon gazdagították házaséletét, fölélénkítették és megújították.

No de miféle erkölcsök ezek, Lucrecia, tette föl magának rémülten a kérdést. Hogyan változhat ekkorát valaki a te korodban, méghozzá egyik napról a másikra? Képtelen volt megérteni, de nem is erőlködött túlságosan. Sokkal jobban érezte magát ebben a kockázatos őrületben, melyben tettei folyvást áthágták és meghazudtolták elveit, mert így legalább újra boldog volt. Egyik reggel, amint kinyitotta a szemét, ez a mondat fogalmazódott meg a fejében: ,,Kiharcoltam magamnak a szabadságot”. Fenségesen elégedettnek és egyenrangúnak érezte magát, csak azzal nem volt tisztában, hogy mivel vagy kivel egyenrangú. ,,Talán azért nem érzem, hogy valami rosszat teszek, mert Fonchitón se látszik, hogy furdalná a lelkiismeret – gondolta, és megcirógatta a kisfiút. – Neki biztosan csak játék, kaland az egész. És az is, semmi egyéb. Nem a szeretőm. Hogy is lehetne, hiszen gyerek még!” Akkor hát, micsoda? Ámor. Az ő spintriá-ja. A rózsás gyermeki alak, akit a reneszánsz festők oly szívesen ábrázoltak a szerelmi jelenteikben kiegészítésképpen, hogy tisztasága még inkább kiemelje a szerelmi párviadalt.

,,Hála neked, még jobban szeretjük és kívánjuk egymást”, gondolta, s lágy csókolt lehelt a gyermek nyakára. (Szeretem a mostohámat) – Nem bírom tovább, gyorsan, gyorsan – indul fölfelé az Éva lépcsőjén, megy le a hajófülkébe, veti magát az ágyra, suttog Nikoletta. – tudod, ott, ahol szeretem. Hátul a nyakamon, a fülecskémen. Ne csak csipkedj, harapdálj is, aprókat finoman. – Gyerünk, mi lesz már?! – Ezer örömmel, Nikoletta – sóhajt, néz rá kedvetlenül, mutat a kikötő felé, húzza a függönyt a kerek ablak elé a Brazilka. – De legalább addig várj, amíg elindulunk. Rodríguez tiszthelyettes és a matrózok percenként ki-be járnak. Nem miattam, hanem miattad, te ragadozó! – Nem várok egy percet se – rángatja le magáról az inget, húzza le a nadrágját, a cipőjét, a zokniját, liheg Pantaleón Pantoja. – Zárd be az ajtót, gyere! – Csipkedj és harapdálj! – Jézusom, fáradhatatlan vagy Nikoletta – tolja be a reteszt, vetkőzik le, mászik föl az ágyra, kalimpál a Brazilka. – Te egymagad több munkát adsz nekem, mint egy egész ezred.

Jól megjártam veled. Amikor először láttalak, azt hittem, még sohasem csaltad meg a feleségedet. – És úgy is volt, de most hallgass – liheg, húzódik melléje, mászik fölé, fekszik rá, teszi be, veszi ki, újrázik, kapkod levegő után Nikoletta. – Mondtam már, hogy nekem ez a kikapcsolódás, a teremtésit! – A fülecskémen, a fülecskémen! – Tudod, hogy a végén tüdőbajt kaphatsz, ha ilyen sokat bolerózol? – nevet, dolgozik, unja el, nézegeti a körmét, áll meg, görbíti össze magát, kapcsol rá Brazilka. – Igaz is, az utóbbi időben olyan sovány vagy, mint egy keszeg. De te rá se rántasz, egyre tüzesebb leszel. Igen, tudom, elhallgatok, jól van, a fülecskéden. – Húúú, végre, húúú, jaj, de finom – robban ki, sáppad el, szuszog, élvez Nikoletta. – Majd kiugrik a szívem, szédülök. – Hetenként hányszor, Nikoletta? – kel föl, tölti tele a lavórt, mosakszik meg, öblít, öltözik fel a Brazilka. – Biztosan többször, mint egy hölgyvendég. Hát még felvételi vizsga is van, akkor össze se lehet számolni. Ez az újonnan fölvett szokásod, ez a hogy is hívják, szakmai szemle? Milyen agyafúrt vagy! – Az nem szórakozás, hanem munka – nyújtózkodik, ül az ágy szélére, szedi össze magát, csoszog a vécéhez, vizel Panta. Ne nevess, ez így van.

Különben is, te vagy az oka, te adtad nekem az ötletet, amikor veled csináltam végig a felvételi vizsgát. Azelőtt eszembe se jutott. Azt hiszed. Hogy ez olyan könnyű? – Attól függ kivel – dobja a földre a lepedőt, nézi meg a matracot, dörzsöli meg egy szivaccsal, rázza föl a Brazilka. Vannak olyan nők, akik mellett föl se szállna a madárkád. – Persze hogy nem, azokat mindjárt az elején kiselejtezem – szappanozza be, törli meg magát vécépapírral és húzza le a láncot Pantaleón Pantoja. – Ez a legmegbízhatóbb módszer kiválasztására. A madárkát nem lehet becsapni. – Pedig én nem voltam ilyen – ül az ágy szélére, támasztja a kezére fejét, emlékezik, panaszkodik Pantaleón Pantoja. – Nem voltam ilyen, átkozott legyen a sorsom, nem voltam ilyen. – Sohase csaltad meg hűséges hitvesedet, és csak minden két hétben egyszer szántad rá magad a boleróra – lötyköli, mossa, csavarja, teríti ki a lepedőt a Brazilka. – Már kívülről tudom, Panta. Megérkeztél ide, és elzüllöttél. De alaposan, te ragadozó, átestél a ló másik oldalára. – Kezdetben az éghajlatot okoltam érte – veszi fel az alsónadrágját, a trikóját, a zokniját, a cipőjét Pantaleón Pantoja. – Azt hittem, a hőség és a pára lobbantja lángra a férfit. De valami furcsa dologra jöttem rá. Ez a munka bűnös abban, ami a madárkával történik.

Unokatesóm feneke

20 éves egyetemista srác vagyok. Nem túl izgalmas az életem, általában mindig ugyanúgy telik el egy-egy napom. Felkelek, eszem egy kolbászos...